Granfondo – a játék rövid tesztje

A nyári szünetet kihasználva alaposan belehúztunk a játékba. Pontosabban a Granfondóba, egy országúti kerékpárosok által országúti kerékpárosoknak készített társasjátékba. Néhány parti után gyorsan kiderült, hogy itt nem egyszerűen egy kerékpáros témájú társasjáték született. A Granfondo sokkal inkább egy országúti verseny taktikáját és dinamikáját próbálja átültetni a játékasztalra – méghozzá meglepően jól.

Aki rendszeresen országútizik, jól ismeri egy országúti verseny tipikus helyzeteit: mikor érdemes támadni? Mikor jobb inkább nyugton tartani a lábakat? Ki áldozza fel magát segítőként, hogy jó pozícióba hozza a sprintert? És mikor válik egy apró rés hirtelen döntő előnnyé? A Granfondo pontosan ezeket a kérdéseket teszi fel a játékosainak. A játékot az országúti kerékpározás rajongója, Ralf Vanpey fejlesztette, finanszírozását pedig a Gamefoundon keresztül oldották meg. A lehető legtöbb miniatűr vagy látványos speciális effekt helyett a csapattaktika, a pozícióharcok és a versenystratégia áll a középpontban.

Minden játékos egy három specialistából álló csapatot irányít: egy sprintert, egy hegyimenőt és egy rouleurt. Mindegyikük saját kártyapaklival és egyéni tulajdonságokkal rendelkezik. A kijátszott kártyák határozzák meg a haladást a játéktáblán; közben azonban folyamatosan mérlegelni kell, mely lapokat érdemes félretenni a verseny későbbi szakaszaira.

Nem egy magányos szökevény nyeri meg a játékot. A csapatteljesítmény a döntő – és éppen ez különbözteti meg kellemesen a Granfondót sok más versenyjátéktól. Aki túl korán égeti el a sprinterét, vagy nem viszi előre időben a hegyimenőt az emelkedő előtt, az a fináléban többnyire megfizeti a tanulópénzt.

Különösen tetszik nekünk a moduláris felépítés. Az első partikat szándékosan egyszerű szabályokkal lehet lejátszani. Minden versenyző ugyanazokkal az alapszabályokkal indul, így a kártyamenedzsmentre és a verseny menetére koncentrálhatunk.

Aztán fokozatosan újabb elemek kerülnek be: szélárnyék, sprint, teljesítménymenedzsment, egyéni versenyzői képességek vagy a belga körforgó. Így a játék együtt fejlődik a játékosokkal, ahelyett hogy rögtön az elején egy vaskos szabálykönyvvel terhelné túl őket.

Éppen ez a felépítés teszi érdekessé a Granfondót családok vagy olyan társaságok számára is, amelyekben nem mindenki játszik rendszeresen összetett társasjátékokkal.

Ami már az első versenyek után feltűnt: a Granfondo tényleg meglepően országúti kerékpársport-ízű.

Egy társasjáték természetesen nem helyettesít egy valódi tekerést – mégis olyan helyzetek alakulnak ki, amelyeket minden országútis azonnal felismer. Egyszer csak az egész csapat kizárólag azon dolgozik, hogy a sprintert tökéletes pozícióba hozza az utolsó méterekre. Egy másik versenyző feláldozza az utolsó jó lapjait, hogy egyben tartsa a mezőnyt. A hegyen az erős sprinter leszakad, miközben a hegyimenő kihasználja az előnyét.

Pontosan ezeknek az apró taktikai döntéseknek köszönhető, hogy minden parti kissé másképp alakul. Aki egyszerűen csak minél korábban kijátssza a legerősebb lapjait, ritkán fog nyerni. Sokkal fontosabb a megfelelő időzítés.

A Granfondón érződik, hogy olyan emberek dolgoztak rajta, akik értik az országúti kerékpársportot. A szélárnyék, a csapatmunka, az időzítés és a különböző versenyzőtípusok értelmesen kapcsolódnak egymáshoz, így számos versenyhelyzet meglepően hitelesnek hat.

Különösen jól sikerültnek tartjuk a moduláris felépítést. Az olyan kis amatőr versenyzők, mint a lányom, meglehetősen gyorsan belejönnek a játékba, majd a profi karrier felé vezető úton fokozatosan egyre több taktikai lehetőséget oldhatnak fel. Így minden egyes partival nő a kihívás.

Aki egy egyszerű, bármikor előkapható családi játékot keres, valószínűleg talál könnyebb alternatívákat. Aki viszont országútizik, élvezi a csapattaktikát, és hajlandó néhány partin át ismerkedni a mechanikákkal, a Granfondóval egy szokatlan társasjátékot kap, amely meglepően jól varázsolja a nappali asztalára az országúti kerékpársport varázsát.